Bemutatkozom

Szeretettel üdvözlöm honlapomon, Kandikó Éva vagyok. Remélem, a látottak elnyerik majd tetszését, és gyakori látogató lesz nálam.  Olvassa el a történetet rólam és az üvegről, és ha azt gondolta olvasás közben, „micsoda szerencséje van ennek a nőnek, megtalálta a hobbiját!”, jöjjön el egy tanfolyamra, hogy ön is a szerencsések közé tartozhasson.

Ha valamelyik tárgy megtetszett önnek és megvásárolná, kérem, keressen meg! Ne tagadja meg magától az élményt, hogy legyen egy üvegkép a falán, egy tiffany lámpa az ágya mellett…

Hogy is kezdődött a történet köztem és az üveg között? Mikortól jelent a „tiffany” szó nekem mást, mint egy ékszerbolt nevét?

2000 karácsonyán a lányom elhatározta, hogy a barátnőit saját festésű mécsestartókkal lepi meg. Megvettük az üvegeket, a festékeket, elkészültek az ajándékok. Igen ám, de maradt festék is, kontúr is, ami csak hányódott a lakás különböző pontjain. Amikor közeledett a húsvét, eszembe jutott, hogy nem kéne hagyni tönkremenni a festékeket, ezért aztán az ünnepre üvegtojást kaptak a locsolók, szépen megfestve. De a domború felülettel, mint amilyen az üvegtojásé, nem könnyű dolgozni, s mivel nem vagyok mazochista alkat, arra gondoltam, egy üveglap, amit vízszintesbe helyezhetek, alkalmasabb felület lesz a festéshez. Kis üvegkép, nagyobb üvegkép, még nagyobb üvegkép – gyorsan gyűltek a darabok, nem volt megállás. Sokat festettem, mert mint oly sok más dologban, itt is gyakorlással, gyakorlással és gyakorlással tökéletesedik a technika. Először csak a magam és a családom örömére festettem, aztán kiderült, hogy mások is szívesen vásárolnak a képeimből. A megrendelt képeket is ugyanolyan lelkesedéssel festem, mintha magamnak készíteném, sőt, még tökéletesebb munkára sarkall a vágy, hogy a megrendelő teljesen elégedett legyen azzal, amit a pénzéért kap. Időközben szerveződött a képekből néhány kiállítás is, képeimmel bejártam az országot: állítottam ki Lentiben, Parádsasváron, Balatonfüreden, Inotán, Szegeden, Gödöllőn, Siófokon, Budapesten.

De hogy az élet ne legyen ennyire egyszerű, a negyvenedik születésnapomra egy tiffany lámpával ajándékozott meg a családom. Amikor bekapcsoltam azt a lámpát, éreztem, hogy el vagyok veszve: az nem létezik, hogy én ilyet ne tudjak készíteni! A gondolatot pedig tett követte. 2004 januárjában elkezdtem egy tiffany dísztárgy-készítő tanfolyamot, Strobach Anita megtanította a tiffany technika alapjait, a középszintű tanfolyamon pedig elsajátítottam a lámpakészítés fortélyait is, majd a harmadik etap után már félgömb alakú lámpát is tudtam készíteni. Köszönettel tartozom Anitának, amiért a csüggedés perceiben bátorított. Óriási boldogság, amikor több hetes munka után egyszer csak felkattintom a villanykapcsolót, s a lámpám életre kel: a fény átjárja az üvegdarabokat, a színek lángra lobbannak, és különböző hangulatokkal töltik meg a helyiséget. Addigra alábbhagy a fájdalom is, amit az ujjaimon lévő sebek okoznak. Mert minden darab lenyomata örökre ott marad a kezemen, hiszen az üveg éles, a legnagyobb óvatosság mellett is megsebez időnként. Kicsit ez is olyan, mint gyermeket hozni a világra: mikor a kezedbe veszed a gyermekedet, az agyad kitöröl minden fájdalmas emléket. Amikor a kész lámpámban gyönyörködöm, már semmi sem fáj. Vagyis… a lelkem azért sajog egy kicsit, amiért meg kell válni a lámpától, de hát az ember a gyermekeit is elbocsátja egyszer. Remélem, hogy az eddig elkészült huszonegy lámpát még sok követi.